Az élet, ami sohasem volt

Előszó

Az advaita filozófia, azaz a "nem-kettősség" tanítása a az indiai védikus hagyomány esszenciája, legmagasabb szintű tanítása. Nagyon nehéz a szanszkrit szakkifejezések használata nélkül bemutatni, ezért sokszor zavarosnak, kiforratlannak érződik, de ez csak azért van, mert olyan valóságra mutat rá, ami az elme számára megragadhatatlan. Olvasd nyitottan, és vidd végig kompromisszumok nélkül azokat a gondolatmeneteket, amiket elindít benned!

..................

Az ember éli az életét pillanatról pillanatra, hol a múltba merülve, hol a jövőbe révedve, hol pedig a jelen pillanatba feledkezve, de nem vagyunk képesek megállni és kívülről látni önmagunkat, ahogyan az elme által létrehozott képekbe feledkezünk.

Hogyan is tehetnénk? Amint rácsodálkozunk elménknek erre a csodálatos hipnotikus képességére, amivel minden élményt valóságosként képes megélni, a tévképzet eltűnik, az álom szertefoszlik, a film megáll.

És mi marad ekkor a a világból, ebből a valóságként megélt álomból? Semmi, mert soha nem is létezett. Csupán az elme kreált a tudatban felmerülő élmények végtelen káoszából egy történetet, amit életnek hívunk, és amivel önmagunkat azonosítjuk.

Sokan azt gondolják, hogy ez a rácsodálkozás maga a megvilágosodás, a végső szabadság, az élet célja és értelme. Azonban ki látja az álmodót? Ki képes az elmén kívülről rápillantani az elmére? Felismerni, feldolgozni és értelmezni a bepillantásban látottakat? Erre csak ugyanaz az elme képes, amelyik kitalálta az időt, a teret, és az ok-okozati összefüggéseket, vagyis az életnek nevezett fikciót. Ott vagyunk tehát megint, az elme egy újabb élményében, amiben önmagunkat újra, más formában létrehozva ránézünk a teremtő elmére. És ha ezt felismertük, akkor újabb lépést teszünk hátrafelé, újabb, még szabadabb, még csodálatosabb, még spirituálisabb éneket hozva létre. Mert az elme imádja magát csodálatosnak látni.

A megszabadulásnak nevezett felismerés nem állítja meg az elmét, és még kevésbé szünteti meg azt a legbelső központot, ahonnan minden tapasztalás elindul, mert nem lehetünk mások, mint akik vagyunk. Nem vagyunk tökéletlenek, múlandók és elveszettek. A tökéletesség és végtelenség vagyunk, mert a tudatosság, ami minden élmény forrása, természeténél fogva tökéletes és végtelen.

Ugyan hogyan jöhetett volna létre valami tökéletlen a tökéletesből, hogyan keletkezhetett volna valami a semmiből? Az elme nem képes ezeket a paradoxonokat kezelni, hamar belezavarodik a logikus okfejtésbe, ha a lényegi kérdésekről esik szó. Az idő nem lineáris, és a tér nem abszolút, ezek csupán a duális, korlátolt elme próbálkozásai, hogy kezelhető modellekkel írhassuk le a megragadhatatlan valóságot.

A múlt nincsen, csak a jelenben létező emlékek, a jövő sem más, mint a jelenben keletkező képzelgések, de a jelen pillanat sem valóságos önmagában, csak megjelenni látszik, majd úgy tűnik, mintha elmúlna, megragadhatatlanul és felfoghatatlanul, mert az elme nem képes megragadni önmaga valótlanságát, felfogni saját időtlenségét. Az élet egy olyan élmény, ami sosem történt meg.

Elsőre ijesztőnek tűnhet a differenciálatlan valótlanság gondolata, azonban, ha elérjük, hogy az elme egy pillanatra megtorpanjon, ha képesek vagyunk megállítani egy rövid időre a gondolatok csapongását, akkor ott nem ürességet és értelmetlenséget találunk. Az elme tartalmai helyett korlátok nélküli létezést, központ nélküli tudatosságot és mély, belső örömöt tapasztalunk. És ha egyetlen egyszer megpillantjuk ezt az elmén túli, vagy még inkább az elme előtti valóságot, akkor nem fogadjuk el többé az elme egyetlen megjelenési formáját sem valóságosként. Ez az egyedül elérhető szabadság: mindent annak látni, ami. Az elmét elmének, és az elmében keletkező élményeket a valóság pillanatnyi megjelenési formájának.

Nem az a legjobb tanítás, hogy minden elmúlik. Sokkal pontosabban mutat a valóságra, ha azt mondjuk, hogy semmi sem létezik. Esetleg, hogy minden egyszerre létezik. Ez már csupán ízlés dolga.